Blog

Mindannyiunkat érnek veszteségek, ezekre elfogadással vagy ellenállással reagálhatunk. Tévesen az él a köztudatban, hogy veszteségek csak komoly dolgok/személyek elvesztésekor érnek bennünket. Valójában azonban nap, mint nap, sokszor átélünk ilyesmit, csak azért nem tudatosulnak, mert könnyen elfogadjuk őket, és így érzelmileg nem viselnek meg. Jobb esetben :)

Miről is van szó?

Az egyszerűség kedvéért vegyünk egy olyan veszteséget, amit mindenki átél minden nap többször is. Ilyen például az elfogyasztott étel. Étkezés előtt ott van a tányéron, majd miután elfogyasztjuk, nem marad semmi. Ez is veszteség: valami, ami volt, amit birtokoltunk (étel), nem létezik többé, mert elfogyott. Mennyire banális példának tűnik, mennyire nem gondolnánk, hogy itt is veszteségről és elengedésről van szó, pedig igen! A különbség annyi, hogy nem éljük meg annak.

Ha ebből indulunk ki, hogy vannak veszteségek, amit nem tekintünk veszteségnek, azt is jelenti, hogy csak az veszteség, amit annak látunk.

Mit érzünk általában veszteségnek?

Azt, amiről azt éreztük a miénk volt, közünk volt hozzá birtoklási szempontból, tehát befolyással voltunk rá. Gondolhatunk itt emberre, tárgyra és helyzetre egyaránt.

Helyzetekben akkor jelenik meg a veszteség, ha azt éreztük, bizonyos körülmények birtoklására jogunk van, és „elvesztjük” azt. Például az autóban reggel mérgelődünk a csúcsforgalomban, mert mi már éppen nem csúsztunk át azon a bizonyos zöld lámpán. Azért vagyunk ekkor dühösek, mert az téves elképzelés él bennünk, hogy nekünk jogunk van a lehető legjobb közlekedési viszonyokhoz, és hogy az élet kiszolgáljon bennünket. Ezért vesszük természetesnek, ha zöld a lámpa, és leszünk türelmetlenek a pirosnál. Valamitől, amihez (azt hittük) jogunk volt, elvették tőlünk. Ez is veszteség. Felfedezni, hogy nem mi kontrollálunk minden helyzetet.

Onnan lehet felfedezni, hogy nem fogadunk el egy veszteséget – és egyáltalán, hogy veszteség ért bennünket –, hogy dühössé, ingerültté, türelmetlenné válunk.

Mit tehetünk azért, hogy kevésbé idegesítsük fel magunkat mindennapi veszteségeinken?

Először is érdemes tudatosítanunk, hogy mi csak a saját életünknek vagyunk a középpontjai, másoké és a világé nem. Nem azért vannak az emberek, a helyzetek, hogy minket szolgáljanak ki. Nem érdemes úgy elindítani egy napunkat, hogy elvárásokra alapozzunk azt. Pl.: alszom reggel 10 perccel tovább, és bízom abban, hogy majd a közlekedésen behozom a lemaradást, mert semmi garancia, hogy ez sikerülni fog.

A másik, kicsit konkrétabb technika, az, hogy amikor tudatosul bennünk, hogy épp dühösek vagyunk, megkérdezzük magunktól: Milyen veszteség ért most engem/mit veszítettem el? Érdekes válaszokat lehet ilyen kérdésekre kapni, pl. elvesztettem azt a képet magamról, hogy mindent meg tudok oldani segítség nélkül VAGY eddig azt hittem tökéletes vagyok, de ez a történés azt mutatja, hogy nem – tehát a tökéletességembe vetett hitemet veszítettem el. Ilyen és sok másfajta válasz is adható ilyen kérdésekre. Ha megkaptuk a választ, már csak egy dolgunk van. Kimondani azt, hogy rendben van, elfogadom a veszteséget. Abban a pillanatban, hogy valóban elfogadjuk a veszteséget, eltűnik a düh, az ellenállás.

Ez a technika azért is hasznos, mert erős önismereti haszna van. Önmagunk jobb megismeréséhez vezet. Minden olyan helyzet, ahol dühösek vagyunk, visszajelzés saját működésünkről. Ha elindulunk abba az irányba, hogy elfogadjuk ezeket a veszteségeket, egyúttal az önmagunkkal való mélyebb összhang irányába is lépéseket teszünk, hiszen e módszerrel saját hibáinkat is megbocsáthatónak láthatjuk.