Blog

Ahogy a tavaszhoz az új élet kezdete; a nyárhoz az élet, az öröm megélése; az őszhöz az elmúlás; úgy a télhez a halál és a javunkat már nem szolgáló dolgok elengedése kapcsolódik.

Az ember szellemében össze van kötve a természettel, ezért hangulatára kihat annak változása. Télen gyakran van rosszabb kedvünk, álmosak vagyunk, nincs kedvünk aktívnak lenni. Így van ezzel a természet és az állatvilág is. A növények ledermedve várják a megújulást, az állatok téli álmot alszanak.

Télen érezzük, hogy valaminek vége szakad. Mintha egy részünk nekünk is elmúlna ekkor. Ez az időszak éppen emiatt, alkalmas arra, hogy megváljunk azoktól a dolgoktól, érzelmektől, kapcsolatoktól, amelyek nem szolgálják többé épülésünket. Most erre vagyunk ráhangolva. Csupán át kell gondolnunk, mire van szükségünk céljaink eléréséhez, és esetleg mi az, ami régen hasznos volt, de mára már nincs értelme. Sok súlyt lehet ezzel a módszerrel lerakni, letenni.

Elengedés. A kifejezés alapja az engedés. Engedni, hogy a dolgok úgy legyenek, ahogy lenniük kell, nem görcsölni, nem túlragaszkodni. Mégis, milyen nehéz mindezt meg is valósítani. Folyton rohanunk (hogy a karácsonyi bevásárlásról ne is beszéljünk), több kell, jobb kell. A tél szelleme megengedi, hogy mi is megengedjük magunknak a nyugalmat, a békét. Hajlunk is rá, valljuk be. Eddig sokan el is jutunk.

Ami egy fokkal nehezebb: a pihenésen túl megengedni magunknak azt, hogy bizonyos – nehezen bevallott, de – felesleges dolgok ne legyenek többé az életünkben. Ragaszkodunk mindenhez, ami a múlthoz köt. Pedig sok esetben ezek a dolgok, érzések, kapcsolatok valójában csak visszavetnek bennünket abban, hogy megéljük önmagunkat, és elérjük céljainkat. Mert időközben mi is megváltoztunk.

Egy kő, amit ajándékba kaptam valakitől, egykor biztonságot nyújtott. Most már nincs rá szükségem, mégis ott van a kabátzsebemben. Vagy egy baráti kapcsolat, amelyben újabban azt érzem, hogy viszi el az energiámat, miközben tőle nem kapok semmit, nem tölt fel. És bármilyen kapcsolatról van is szó, valahol ez lenne a lényege. Hogy feltöltsön.

Emberként sokan úgy vagyunk beprogramozva, hogy mindenáron keressük a biztonságot. Inkább legyen valami félig jó, mint hogy ne legyen semmi sem. Egy ismerősöm mondta egyszer, és nagyon megragadott: „Fiatalon megfogadtam magamnak, hogy nem maradok benne a ’majdnem jó’ kapcsolatban.” Nehéz feladni a biztonságot és új célként megkeresni azt önmagunkban. De néha szükséges. Így van ez szeretett tárgyainkkal is. Valamivel többnek érezzük vele és tőle magunkat. Ameddig ez így van, rendjén van. De ha a célja megszűnt, el lehet engedni.

Helyet teremteni az új dolgoknak, az új életnek, a tavasznak. Ez a célja a télnek, hogy elengedjük, amire már nincs szükségünk, és hogy majd hónapokkal később nyitottá váljunk arra, hogy beengedjük az újat. Ez azonban a jövő. Most rendjén van, ha egy picit zárkózottabbak, kedvtelenebbek vagyunk, és csupán egy forró tea társaságára vagy párunk ölelésére vágyunk, miközben nézünk ki az ablakon az élettelen, fagyos tájra.

Ha kedvünk úgy tartja, egy kellemes téli séta közben elgondolkodhatunk, mit lenne érdemes lezárni most, hogy az évnek is lassan vége. Minden más évszakban rohanunk megvalósítani valamit. Most leállhatunk egy percre. Ez a néhány hónap éppen erről szól. Lehetőségünk van körülnézni önmagunkban és végül döntést hozni: minek van helye és minek nincs az életemben?