Blog

A legtöbbünkkel előfordul néha, hogy gondolunk valamire, és miután az a bizonyos dolog eszünkbe jutott, úgy érezzük, ezt nem lenne szabad gondolni, el akarjuk felejteni. Ezzel a szándékkal gyakran az ellenkezőjét érjük el: a gondolat berögzül, és legváratlanabb pillanatokban „támad” ránk. De miért is jönnek és mit tehetünk ellenük?

A gondolatok, amelyeket nem tartunk megfelelőnek, elfogadhatónak, tehát összeegyeztethetőnek önmagunkkal, általában azon belső érzéseinkre mutatnak rá, amelyeket nem akarunk elfogadni önmagunkról. Ezáltal nem is tud bekerülni az önmagunkról elfogadott képbe, ami azt okozza, hogy a nem tudatosult érzelem tovább „dörömböl az ajtón”, és azt követeli, hogy engedjük be, fogadjuk el. Általában a szexuális és agresszív oldalunkat tartjuk a legkevésbé elfogadhatónak, a legtöbbször ezekkel kapcsolatosak ezek a gondolatok.

Azért működünk így, és nem fogadjuk el magunkat olyannak, amilyenek vagyunk, mert már gyermekkorunkban megtanultuk, hogy van elfogadható, és nem elfogadható viselkedés. És ami az utóbbi kategóriába került, bizony erősen berögzül, és nehéz megváltoztatni. Ilyenek a félelmek is. Sok félelmünk azért alakult ki, mert megtanultuk gyerekként, hogy ha rosszul viselkedünk, akkor abból baj lesz. Ehhez előbb-utóbb a félelem érzése társult, hogy már előre figyelmeztessen minket: veszély közeleg! A félelem tehát egy „jelzőberendezés”. Jelzi, hogy valami olyasmi van a háttérben, ami számunkra nem jó dolgokkal jár.

Mindeközben azonban felnőttünk, és a viselkedésünk következményei legtöbbször már nem élet-halálról szólnak, mint gyermekkorban. Mi mégis úgy viselkedünk, mintha így lenne, mert ezt tanultuk meg. Ennek szemléltetésére álljon itt egy példa:

„Van egy felnőtt ember, akinek gyermekkorában a családban elvárt volt, hogy mindent tökéletesen végezzen el. Ha nem így történt pl. rossz jegyet hozott haza/nem mosogatott el, amikor ki volt adva, nem engedték meg neki, hogy találkozzon a barátaival. Ezért aztán megtanulta, hogy a rossz teljesítmény kudarccal, büntetéssel jár, ami nem jó dolog, és el kell kerülni. Az elkerülésre jelzője a félelem lett. Felnőve az ember automatikusan elkezdte kerülni azokat a teljesítményhelyzeteket, ahol kudarcot vallhatott, mert nem akart úgy gondolni magára, mint egy hibákat elkövető emberre. Mind a mai napig remekül el tudja kerülni ezeket a helyzeteket, mert van hozzá egy remek jelzője: fél tőlük. Közben már el is felejtette félelmének okát, csak azt tudja, hogy valami nem jó vár rá, ha belép abba az utcába…”

A kényszergondolatok létrejöttének oka, hogy az elnyomott részünk, amit nem szeretünk magunkban, vissza szeretne jönni, és azt szeretné, hogy elfogadjuk. A fenti példában pl. úgy képzelhető el a kényszergondolat létrejötte, hogy emberünk elkezd attól félni, hogy a főnöke leordítja a fejét, amiért rosszul végzett el egy munkát. Ez egyszer eszébe jut, és mivel nem akar erre gondolni, próbálja kizárni, amivel épp az ellenkezőjét éri el, a gondolat egyre jobban bennragad a gondolataiban.

Mit tehetünk, ha ezt tapasztaljuk magunkon? Amikor jön a kényszergondolat, engedjük meg magunknak, hogy végiggondoljuk. Igen, félelmetes, hiszen épp ez az érzelem társult hozzá. De a félelemnek nincs értelme, ő csak jelez, hogy van valami a háttérben, amit nem fogadunk el magunkról. Ha megengedjük magunknak, hogy végiggondoljuk a dolgot, a félelem pillanatok alatt a semmibe vész, és az marad mögötte, amit félünk bevallani magunknak.

Megtehetjük például, hogy egy nyugodt, biztonságos szobában hívjuk elő a képeket, és éljük őket végig. És bármi is jön be azon a bizonyos ajtón, azok is csak mi magunk vagyunk. És mekkora megkönnyebbülés, fellélegzés, ha végre megengedjük magunknak, hogy merünk magunkra úgy gondolni, mint egy emberre, akinek vannak hibái, és így is elfogadható :)