Blog

Az a tapasztalatom, hogy nagyon különbözőek vagyunk humorérzék terén. Baráti és párkapcsolatok is nehezen működnek hosszútávon, ha a felek eltérő dolgokon nevetnek. Mert a közös nevetés során az az érzés erősödik fel, hogy egy hullámhosszon vagyunk. Az egy hullámhossz pedig a kölcsönös megértés egy fontos jelzője.

Sokan nem tartják fontosnak a humort egy kapcsolatban, mert vannak ennél lényegesebb dolgok is szerintük. Ezt egyrészről értem. De humor nélkül nincs könnyedség a kapcsolatban. Játék. Felszabadultság. Helyette merevség, komolyság, szigorú szabálytartás. Meg kell felelni.

Egy adag humor nem árt. Ha van a párnak, barátságnak egy olyan szelete, témája, ahova mindig nyúlhatnak bajos időkben. Amit, ha előhoznak, biztosan megszünteti a feszült légkört (no nem mintha utóbbira ne lenne szükség néha).

A lelki egészséget elősegíti a dolgok nem túl komolyan vétele. Ebben segít a nevetés. Mert a legtöbb dologból valójában csak mi csinálunk problémát (bolhából elefántot), igazából nincs is olyan nagy jelentősége.

Személyes kedvencem az önirónia. Onnan jutott eszembe, hogy jobb esetben írás közben is ezt érzem. Ahogy írok, mosolygok magamban, mert mulatságos, mennyire szólnak rólam is a cikkeim. És ilyenkor érzem, hogy mennyire felesleges is komolyan venni dolgokat. Bármit.

A nevetés az elengedés egy formája is. Sok formában lehet elengedni. De ez a legkellemesebbek egyike. Néha eszembe jut, amikor tanítóm egy nehéz helyzetben nevetett. Tetszett, és mondtam neki, hogy mennyire jól fogja fel, mire ő csak annyit válaszolt: „Hát most sírjak vagy nevessek? Inkább nevetek.” És őszintén nevetett. Csodáltam érte.

A könnyedség e formáját néha azért érezhetjük nehéznek, mert nem akarjuk megbocsátani magunknak „bűnünket”. Mert azt érezzük, nem érdemeljük meg, hogy felszabadítsuk magunkat az elkövetett hiba súlya alól. És olyankor, nehéz szívvel, nehezebb a dolgokat a könnyebbik feléről megfogni.

Pedig megtaníthatjuk magunknak. Ha akarjuk. Ha követjük az elvet, hogy minden megbocsátható. Mert mindannyian tanulunk. Nincs kivétel. Tehát hibákat is elkövetünk. És ha be merjük magunknak vallani, hogy tökéletlenek vagyunk, akkor már egy lépéssel közelebb vagyunk ahhoz, hogy elfogadjuk azt, ahol éppen tartunk.

Közösségi fórumokon találkoztam azzal a jelenséggel, hogy sokaknak bejön az a megoldás feszült helyzetekben, hogy leülnek megnézni egy vígjátékot. Felszabadítja őket. Mert utána a dolgokat könnyebb nagyobb távolságból szemlélniük. Mintha kicsit kikerülne az ember a körforgásból, és lenézne saját magára: komolyan, ezen görcsöltem?

A humor és nevetés más szemszögből nézve az agresszió egy jó levezetője is. Abból lehet észrevenni, hogy ki miért mesél viccet, hogy megfigyeljük a tárgyát: a vicc kicsit valakinek a kárára is megy, vagy szimplán a helyzet, a koncepció a vicces. Ha előbbiről van szó, akkor is jobb formája a vicc az agresszió levezetésnek, mint mondjuk a másik rosszindulatú megbántása.

Néha persze szükség van a komolyságra. Nagyon is. De talán annyira nem, mint amennyivel a világban jelenleg találkozni lehet. Ez nekem azt jelzi, hogy nehezen vesszük könnyeden a dolgokat és bocsátunk meg magunknak. Nehezen vagyunk jó kapcsolatban önmagunkkal, túl sok terhet akarunk cipelni. Ahelyett, hogy a letétele mellett döntenénk.

Nehéz helyzetben tehát segíthet a következő kérdés: Mi a vicces a jelenlegi helyzetemben?