Blog

Ösztönösen bennünk van a segítési szándék. Jól esik, ha jót tehetünk valakivel, azokkal különösen, akiket szeretünk. A buszon átadjuk a helyet az idősebbeknek, és ha valakinek kiestek a vagyontárgyai a táskájából az utcán, segítünk neki összeszedni.

Lelki értelemben a segítségnyújtás általában a másoknak adott tanácsadásban merül ki. Hallom a munkahelyeken, a boltban, a tömegközlekedési eszközökön, az utcán. Mindenki képes instant pszichológussá válni, ha a másik lelki bajainak orvoslásáról van szó. No de mi a helyzet önmagunkkal? A saját portánkon is ilyen bőszen söprögetünk?

Általában nem. Nemcsak azért, mert nehéz önmagunkban szétnéznünk, hanem, mert kívülről is kevéssé tudunk rálátni a saját problémáinkra. Be vagyunk vonódva érzelmileg a szituációkba, és emiatt nehezebb megfigyelni a helyzeteket racionálisan, csak a tényeket véve figyelembe.

És mivel nehezebb a saját problémáinkat megoldanunk, elkezdünk foglalkozni másokéval. Hiszen beszélni mindig könnyebb valamiről, mint csinálni. Tudjuk mi a jó megoldás, ezért jó tanács formájában elmondjuk másoknak, de megtenni néha túl nehéz lenne. Az a személy, aki ebből „sportot űz”, aki többet akar tenni a másikért, mint ő saját magáért, megmentési kényszeres.

Megmentési kényszernek nevezzük tehát azt, amikor mi magunk motiváltabbak vagyunk a másik problémáinak megoldására, mint ő maga. Ebből hosszútávon nem szokott jó kisülni. Az, aki erőnek erejével segíteni szeretne a másikon – és tegyük fel, valóban azt gondolja, hogy jót akar –, mivel túlzottan is a másik meggyőzésére törekszik, nem sikerül neki. Ennek oka abban keresendő, hogy annak a bizonyos másiknak, aki segítséget kért, több időre van szüksége a változáshoz, mint amennyit a segíteni szándékozó ad neki erre. Ráadásul a meggyőzésben egy kis erőszak is rejlik, ami automatikusan ellenállást vált ki.

A megmentési kényszerrel élők általában azért türelmetlenebbek, azért akarják gyorsan a változást, mert a saját életükben nem tudják olyan gyorsan megváltoztatni a dolgokat, mint ahogy szeretnék. Pedig éppen erre vágynak: gyorsan túl lenni a problémákon. De ahelyett, hogy a saját életükkel foglalkoznának, és szembenéznének annak kihívásaival, inkább másokéval törődnek. Egyszerűbb. Természetesen ez sem fekete vagy fehér, vannak eltérések abban, hogy ki miben, és milyen mértékben viselkedik így.

Érdekesség, bár nem meglepő, hogy a pszichológusok között is sok a megmentési kényszeres. Pályakezdőknél gyakori, hogy azt várják, mindenkinek tudnak majd segíteni, és a kliensek az általuk várt, gyors tempóban változnak meg. Ebből szokott lenni a csalódás, mert a valóság nem így működik. A személyiség fejlesztéséhez, változtatásához több időre van szükség. Mind a segítséget kérő, mind a segítő részéről. Jó türelmesnek lennünk önmagunkhoz, és a másik félhez is. Kudarc esetén semmi probléma, majd legközelebb.

Így érdemes hozzáállni a másik emberhez: türelemmel és kevés elvárással. Megértően, elfogadóan. Ha ebben az irányban gondolkodunk, sokkal kevesebb alkalommal fogjuk azt érezni, hogy a másik rosszul csinálja (vagy sehogyan) a dolgokat. Higgyük el: ő próbálkozik! Ha pedig nem, azt is hagyhatjuk. Az az ő élete, az ő felelőssége. A mi életünk a miénk. Nem célszerű mások életéért felelősséget vállalva tűzön-vízen át segíteni. Ezzel olyan súlyt veszünk a vállunkra, amit valójában nem nekünk kellene cipelni. Segíteni jó, de nem mindenáron! :)