Blog

Mindannyian tisztában vagyunk vele, hogy azért, hogy jó legyen a kapcsolatunk, nekünk magunknak is adnunk kell, nem csak elvárni a másiktól, hogy tökéletes legyen. Néha szükséges, hogy feladjuk álláspontunkat és alkalmazkodjunk. De mikor válik az alkalmazkodásból megfelelési kényszer?

Egyszer régen volt egy tanárom, aki azt tanította nekünk, hogy „Ha nem tudod, mit akarsz, csak nézz le felülről önmagadra (a mellkasra) és tedd fel hangosan a kérdést: Mit akarsz?” Ez a módszer azért hasznos, mert ha csak magamra nézek, magamba nézek, tehát, nem másokkal foglalkozom, és őszintébb tudok lenni önmagam irányában. Persze jöhetnek olyan válaszok, hogy „ezt és ezt akarom, de nem fog sikerülni/nem merem megtenni”. Erre az eshetőségre kedves régi tanárom azt javasolta, hogy addig kérdezgessük magunkat, hogy „Miért?”, ameddig a végére nem járunk, hogy mi van a háttérben pl. milyen félelem.

Én ezt hasznos módszernek tartom, első lépésben ugyanis tisztában érdemes lennünk azzal, hogy mi magunk mit is akarunk valójában.

Természetesen párkapcsolati érdekellentétek esetén gyakran nem jut időnk arra, hogy azt mondjuk párunknak: „Ne haragudj, most megtanácskozom magammal, hogy valójában mit is akarok, utána folytathatjuk.” Ezért célszerű, hogy már őszinték legyünk önmagunkkal annyira, hogy konfliktushelyzetben tisztában legyünk a vágyainkkal. Az, hogy mennyire erős egy vágyunk, mennyire fontos annak a kielégülése, tudja eldönteni, hogy érdemes-e feladni a másik céljainak megvalósulásáért. Viszont ha nem valljuk be magunknak, hogy mit is akarunk valójában (csak érzékeljük a háttérben, hogy „na igen, most jó lenne pihenni, de ő még filmet akar nézni”), akkor kevésbé vesszük megfontolandónak a magunk oldalát. Ez ahhoz fog vezetni, hogy sok valódi igényünket a háttérbe toljuk azért, hogy a másiknak jó legyen. És itt jön a csavar. Általában azok az emberek folyamodnak a túlzott alkalmazkodáshoz, akik félnek attól, hogy elveszítik a másikat. Ilyenek járnak a fejükben: „Ha én megteszek mindent azért, hogy neki jó legyen, akkor van a legnagyobb esélyem arra, hogy velem marad.” Viszont, gondoljunk csak bele: arra az emberre, aki nem áll ki önmagáért, aki folyton meg akar felelni a másiknak, nem lehet sokáig felnézni. A jól működő párkapcsolatok egyik alapja pedig, hogy csodáljuk a másikat, tehát valamiért felnézünk rá. És így be is zárul a kör, a megfelelési kényszeres partner, aki attól retteg, hogy elhagyják, nagyobb valószínűséggel éri el valóban ezt, mert a másik fél már nem tud felnézni rá. Az, ha a kapcsolatban az egyik fél megfelelési kényszeressé válik azért is veszélyes, mert felborul a felek között az egyensúly. Aki folyton meg akar felelni a másiknak és túlalkalmazkodik, alárendelt pozícióba kerül, ez kiválthatja a másikból az uralkodási vágyat. Gyakori, hogy a függetlenebb partner él is ezzel a lehetőséggel, ezzel ugyanis biztosíthatja a saját szabadságát, azt tehet, amit akar, a másik úgyis alkalmazkodik hozzá. Ez pedig már nem egy normális kapcsolati működésmód, és nem valós szabadság élhető meg általa.

Mit érdemes tenni? Figyelni önmagunkra, hogy mi fontos nekünk, és vállalva a konfliktus kockázatát, kiállni amellett, amit szeretnénk. Mindezt jó szándékkal, a másikat tisztelve, és figyelve az ő igényeire is. A cél valahol az lenne, hogy mindkét fél úgy jöjjön ki az érdekellentétből, hogy azt érezze, jól sikerült megoldani a dolgot. Ehhez sok szeretet és megértés is szükségeltetik, néha valóban fontos, hogy tudjunk alkalmazkodni, és előtérbe helyezni a másikat. Hogy mikor, az úgyis érezzük. És hogy mikor akartunk megfelelni, onnan tudjuk, hogy vagy gombóc van a torkunkban, vagy fáj a szívünk, vagy szorongást érzünk a gyomrunk tájékán. Ha valódi önzetlenségből adjuk fel az álláspontunkat, csak öröm van bennünk. Ha viszont nem megy őszintén az alkalmazkodás, inkább vállaljuk fel a véleményünket, igényeinket, nem fogjuk elveszíteni a másikat, sőt a magabiztosságunk miatt a korábbinál jobban fel fog tudni nézni ránk.