Blog

Akik egyedül vannak, igyekeznek elfoglaltságot találni, hogy ne érezzék magányosan magukat. Akik párkapcsolatban élnek, igyekeznek elkerülni, hogy párjuk elhagyja őket, nehogy magányossá váljanak. De miért ez a sok félelem a magánytól?

A magány az egyedüllétnek az a formája, amikor nem érezzük jól magunkat attól, hogy egyedül vagyunk. Lehetünk egyedül úgy is, hogy minden rendben. És lehetünk egyedül úgy is, magányosak vagyunk, ekkor nincs minden rendben.

De miért igyekszünk mindenáron elkerülni a magány érzését?

A történet messzire nyúlik vissza, és magyarázatához az evolúciós pszichológia berkeiben érdemes szétnézni. Régen, az ősember idejében – mondhatni, amikor még majdnem állatok voltunk – törzsekben éltek az emberek. A törzsek biztonságot nyújtottak a külső támadással szemben, de cserébe a törzs szabályait be kellett tartani. Ha valaki súlyos szabályt sértett meg, akkor a törzs valamilyen módon megbüntette. A büntetések legkeményebb formája a kiközösítés volt. A kiközösítés akkoriban egyet jelentett a halállal. Aki azokban az időkben egyedül maradt, nem tudta sokáig megvédeni magát a ragadozóktól pl. a kardfogú tigristől és társaitól. Ennek a fizikai viszonyok mellett a másik, a lelki oka, hogy akkoriban még csoporttudatban, és nem egyéni tudatban éltek az emberek. Ha a csoport megszűnt az egyén számára, ő sem létezhetett tovább, gondolatban sem. Tehát – a kiközösítés után – amellett, hogy fizikailag is képtelen volt hosszú távon megvédeni magát, lelki, gondolati értelemben se tudta fontolóra venni egy másik, egyedüli létforma lehetőségét, ez ugyanis nem létezett.

Ezek a dolgok annyira mélyen belénk ivódtak, hogy mind a mai napig hatással vannak gondolkodásmódunkra és érzésvilágunkra. Nem csoda, hogy párkapcsolatban is ösztönösen igyekszünk megfelelni a másiknak. Mert ha nem felelünk meg neki, akkor félünk, hogy nem leszünk elég jók neki, és ha nem vagyunk elég jók neki, akkor majd más után néz. Ezt tehát el kell kerülni.

Viszont ha ezt a sémát követjük, és igyekszünk mindenben megfelelni, valóban elérhetjük, hogy elhagyjanak. Kinek vonzó ugyanis hosszú távon, ha a másik félnek nincs saját akarata, és engedelmes birka módjára mindig mindenhez alkalmazkodik? „Mert én mindent megadtam neki, amire vágyik.” Mondják ilyenkor. Igen, ez az, amit nem kellett volna. Mindent megadni. Mert közben esélyes, hogy elfeledkeztünk önmagunkról. Már csak a másik a fontos. És ha közben magunknak nem vagyunk fontosak, hogyan várhatjuk, hogy a másiknak azok leszünk?

De visszatérve az eredeti ösvényhez, és összefoglalva az előző gondolatmenetet, az elhagyatástól való félelmünkre érkezik válaszul a megfelelési vágy. És ha ezt követjük, akkor abból nem jó dolgok sülnek ki. Tehát: úgy lehet elkerülni az elhagyatást, ha önmagunk maradunk. Őszintén vállalva, hogy azok vagyunk, akik épp lenni tudunk. Ha nem tetszik valami, meg lehet mondani. Mindenki jobban értékeli az egyéniségeket, mint a bólogató Jánosokat. Még ha ez néha konfrontációval is jár.

És mi történik, ha mégis elhagynak, és egyedül maradunk? Nagyon érdekes, mert nem dől annyira össze a világ, mint rémálmainkban láttuk. Igen fáj, igen rossz, de egy kis idő elteltével – még ha nem is hiszünk benne – visszatér az életkedvünk. Elkezdjük látni, hogy van élet a kapcsolat után is. Már nem kell attól tartanunk, hogy megesz minket egy kardfogú tigris. Nem valószínű. A régi időkkel ellentétben már létezik a egyedülálló fogalma. Ha belátjuk, hogy csak az ősi ösztönök tartanak vissza attól, hogy egyedül maradjunk, beláthatjuk azt is, hogy ez napjainkban nem reális félelem. Igenis képesek vagyunk létezni egyedül is. És nem kell, hogy az minden pillanatban a magány érzésével járjon. Sőt, lehet célunk egyedülállóként is megtanulni egésznek, teljesnek, boldognak lenni. És ha ez sikerül, és ismét jól érezzük magunkat a bőrünkben, előbb-utóbb az ajtón is betáncolhat az a bizonyos újabb jelölt.