Blog

Sorban állás a kasszánál, dugóban várakozás az autóval. Előbb-utóbb könnyen kiborul a bili, hiszen van még száz másik dolgunk az éppen aktuális mellett. Főleg a nagyvárosok lakóira érvényes: türelmetlenek vagyunk. De mi van ennek a viselkedésnek a pszichológiai hátterében?

Kezdjük a legelején: akkor válunk türelmetlenné, ha van egy célunk, és azt azonnal akarjuk elérni, valamint csak a saját érdekünket nézzük, függetlenül az esetleges másokétól. A türelmetlenség kulcsmondata: „Most akarom!”

A viselkedés gyökerei egészen a gyermekkorig vezethetőek vissza, amikor is valamelyik (vagy mindkét) szülő olyan elvárásokat támasztott, amelyeknek gyorsan, minél előbb meg kellett felelni. Ha volt 10 percünk, nekünk 5 perc alatt kellett megcsinálni a mosogatást, vagy felöltözni, vagy megteríteni stb. A lényeg: több alkalommal az az élmény ért bennünket, hogy csak akkor vagyunk elfogadhatóak és szerethetőek, ha sietünk, gyorsan készen vagyunk a feladatainkkal.

Ezt a viselkedésmintát hozzuk át sokan felnőttkorra, mely így már a saját életünket nehezíti meg. Milliószor belefutottam abba a tömegközlekedésen, hogy az emberek már 1-2 megállóval korábban odaállnak az ajtókhoz, hogy véletlenül se maradjanak fenn a későbbi leszállásnál. Sietnek. De mi történne, ha fennmaradnának? Egy megállóval tovább mennének, és valahonnan maximum 5 percet késnének. Ha racionálisan belegondolunk, ez nem egy nagy idő, mégis hajlamosan vagyunk nem figyelembe venni, a „Mi lesz, akkor ha nem sikerül?” opciót és azt, hogy valójában mennyit veszítünk, ha veszítünk (nem sokat). A sietés mégis belénk van kódolva, mert összefügg a szerethetőségünk érzésével.

Egy újabb nehezítő tényező lehet, amikor gyerekkorban nem csak azt kaptuk meg, hogy gyorsnak kell lennünk, hanem azt is, hogy tökéletesnek. Utóbbi gyakoribb a teljesítményorientált családokban, ahol pl. csak a legjobb érdemjegy hazahozható az iskolából, mert ha ennek nem felelünk meg, a korábbiakhoz hasonlóan azt éreztük, hogy nem vagyunk szerethetőek, fontosak stb.

Ha a sietettség érzése és a tökéletesség elvárásának érzése összegződik bennünk, abból magunkkal szembeni irreális elvárások származhatnak. Gondoljunk csak bele: nem elég, hogy mindent azonnal képesnek kell lennünk megoldani, de még csak nem is hibázhatunk, tökéletesen kell sikerülnie elsőre! Ha ez a hozzáállás állandósul, abból rendszerint nem elhanyagolható mértékű stressz keletkezik. És mindez a gyerekkori ’feltételeknek’ köszönhető, amelyeknek úgy éreztük meg kell felelnünk ahhoz, hogy szeretetet kapjunk. Felnőttként azonban ha mindezt átlátjuk, dönthetünk úgy, hogy nincs szükségünk a folyamatos megfelelésre és stresszre. Alapvetően ilyenkor az generál bennünk stresszt, hogy nem fogadjuk el, hogy bizony néha időt kell adnunk magunknak ahhoz, hogy valami végbemenjen, másrészt hibáznunk mindenképpen kell, mert vannak tapasztalatok, amelyekre szükségünk van a fejlődéshez. Senki sem született úgy, hogy tökéletesen képes minden új dolgot már első alkalommal megcsinálni. Mint mondani szokás: gyakorlat teszi a mestert.

Amint megengedőbb hozzáállással viszonyulunk önmagunkhoz, azt fogjuk érezni, hogy egész sziklányi súlyokkal leszünk könnyebbek. Felszabadulunk, mert megértjük: az életben bármilyen változás eléréséhez időre van szükség, és ezt mi megadjuk magunknak. És ha hibázunk a folyamat során, az is teljesen rendben van, mert lehet, hogy ha nem következik be a „rossz”, akkor most nem lennénk képesek más nézőpontból is rálátni a helyzetre, ami viszont előnyünkre szolgál.

Azt javasolnám tehát, hogy legyünk kicsit elnézőbbek saját magunkkal szemben, még akkor is, ha többször hibázunk, és ahogy telik az idő, csak lassan érünk célunkhoz. Mert ha tudjuk mi a cél, és kitartóak vagyunk, előbb-utóbb mindenképp elérjük. Ha viszont rögtön ott akarunk lenni, sok kudarc érhet (mivel valójában még nem vagyunk ott, de oda képzeljük magunkat), és ez eltántoríthat a végig vezető úton. És nem kellemesebb lassan, de biztosan haladni, önmagunkkal összhangban, miközben nem csak a célzászló lebeg a szemünk előtt, de még a tájat is élvezhetjük utunk során? :)