Blog

Erre a kérdésre a gyakorlott önfejlesztők egyből rávágják: természetesen saját magam. De mit is jelent pontosan az, hogy önmagunkat soroljuk első helyre, és miért is fontos ez ennyire?

Sokszor hallhattuk már azt a közhelynek számító mondatot is, hogy mi vagyunk saját életünk főszereplői, hősei/hősnői. Mégis… mintha megtanítottak volna bennünket, hogy alkalmazkodónak és önzetlennek kell lennünk ahhoz, hogy szerethetőek legyünk. Ha gyerekként valamit nagyon akartunk, és nem számított más véleménye, elképzelhető, hogy szüleink azt mondták: „Önző vagy!” Ez úgy csapódhat le, mintha az önzőség – az, hogy vannak vágyaink és ezeket meg akarjuk élni, és ekkor nem a másikkal foglalkozunk – rossz dolog lenne.

Hogyan valósíthatjuk meg mégis, hogy elsők legyünk önmagunk számára, ha nem szép dolog önzőnek lenni?

Sokunkban felmerültek már hasonló kérdések, és ha nem tudjuk a helyére rakni magunkban erre a kérdésre a választ, az sok szorongás forrásává válhat.

Ha abból – az ismét csak közhelyből – indulunk ki, hogy egyetlen személy kísér bennünket végig az életen (mi magunk), akkor elgondolkodtathat a dolog: olyan rossz dolog „önzőnek” lenni, és a saját érdekeinket venni első helyre? Én azt gondolom, hogy igenis fontos, hogy foglalkozzunk a vágyainkkal, és azok kielégítésével. Fontos megértenünk, hogy ha nem éljük ki ezeket, szorongósak, rosszkedvűek és kiegyensúlyozatlanok leszünk. Mindezt gyakran azért áldozzuk fel, hogy a másiknak jó legyen.

De miért is áldozzuk fel a saját igényeinket?

A társadalom arra tanít, hogy önzetlennek lenni jó, és az önzőség csúnya dolog. Valóban szép, ha valaki képes a valódi önzetlenségre, de valljuk be, nem születtünk mindannyian Teréz anyának. És ha már így áll a dolog, akkor jobb, ha nem játsszuk el, hogy azok vagyunk, mert az már nem az önzetlenség, hanem az önfeláldozás kategóriájába tartozik. És kinek használ az, ha feláldozzuk a vágyainkat?

Rövidtávon úgy tűnhet, hogy a másik félnek, bennünk viszont rossz szájíz marad, ami több hasonló alkalom után felgyülemlik, és már magunk sem értjük miért, elkezdünk haragudni. A társunkra, a társadalomra, az emberekre, amiért elvárják tőlünk, hogy folyamatosan kedvesek és önzetlenek legyünk. Pedig senki nem vár el semmit, mi magunk zárjuk be a saját elvárásokból épített ketrecünk ajtaját azzal, hogy kijelentettük magunknak: akkor vagyok szerethető, ha mindig kedves és önzetlen vagyok. (Ez gyakran azért van bennünk ilyen mélyen, mert ezt tanultuk gyerekként.)

De akkor hol van a szabadság és a boldog élet?

Ehhez szükséges, hogy szembenézzünk azzal: igen, nem születtem Teréz anyának, vannak hiányosságaim, és igenis jól esik önző módon viselkednem, mert akkor élhetem meg a vágyaimat és lehetek őszintén önmagam. Ha eddig eljutunk, arra is rádöbbenünk, hogy az, hogy a saját igényeink kielégítésével foglalkozunk, nem jelenti automatikusan azt, hogy másokkal nem megfelelő módon viselkedünk, és rossz emberekké válunk. Egyszerűen annyit jelent, hogy a saját életünkre koncentrálunk.

És hogy érdemes viszonyulnunk embertársainkhoz?

Úgy, ahogy mi is szeretnénk, hogy ők viszonyuljanak hozzánk. Erről szól az, hogy tiszteljük önmagunkat, a saját határainkat, ezért tiszteljük a másik személyét is, emberi méltóságát becsülve.

Például:

Az, hogy úgy döntök, megadom a másiknak a tiszteletet nem azt jelenti, hogy eltűröm, hogy nekem panaszkodjon. Azt jelenti, hogy kedvesen megmondom neki, hogy szívesen meghallgatom, de ahhoz a tényekhez ragaszkodva beszéljen, mert engem lefáraszt az, hogy folyamatosan a rossz dolgokat kell hallgatnom az életéről. Ekkor veszem önmagam valóban előre – mert ki szereti, ha órákig panaszkodnak és keseregnek neki – de mégis kedvesen, tisztelettel fogalmaztam.

Összességében:

Nem bűn az, ha magunkat vesszük előre a fontossági sorrendben, mert így lehetünk elégedettek. Ha önmagunkra koncentrálunk, a saját céljaink elérésén és vágyaink kiélésén fáradozunk, nagyobb eséllyel leszünk jó kedvűek (ezáltal nagylelkűbbek is), megéljük a szabadságot. Ha nem állítunk fel magunkban elvárásokat arra nézve, hogy milyennek kellene lennünk, jó eséllyel vállalhatjuk fel gyorsabban azt, akik valójában vagyunk. Ekkor mentesülünk a megfelelési kényszerek alól is. Önmagunk megélése, korlátozások nélkül csodálatos megélést ad :)