Blog

Manapság nem elhanyagolható azoknak a száma, akik 20-30-as éveikben nem találják meg igazán önmagukat a világban. Nevezhetjük mindezt kapunyitási pániknak, életközépi válságnak, vagy csak egyszerűen valamilyen hiányérzésnek, hogy többre lennénk hivatottak. De hogy hogyan találunk rá életünk céljára, ha az nem repül a szánkba sült galamb formájában, már egy nehezebb kérdés.

Kezdeném azzal a lépéssel, amivel hajlamosak vagyunk elfeledkezni. Az elfogadással. Hogy igen, most épp nem tudom mi a cél, és ez rendben van így. Nem beletörődésre gondolok. Inkább arra, hogy megértem azt, hogy miért jutottam ide, hogy most nem tudom hova tartok, megbocsátom magamnak, hogy erre még nem jöttem rá, és immár egy sokkal elengedettebb állapotban gondolkodom tovább a kérdésről.

Azzal, hogy elfogadjuk, hogy nem tudjuk, mi az életünk célja (jelenleg), még nem jelenti, hogy nem törekedhetünk annak kiderítésére. Az elfogadással mindössze a görcsösség szűnik meg. Segít megengednünk magunknak, hogy ne holnapra kelljen megoldani a problémát. És ez talán reális is, egy ekkora feladatnál, nem igaz? :)

Következő lépésnek remek lehet, hogy leülünk egyedül, valamikor, amikor őszintén tudunk időt adni magunknak, és kicsit átrágjuk a témát. Felidézhetjük például, hogy mivel akartunk foglalkozni gyermekkorunkban. Mi volt akkor az álmunk? Vonatvezetők vagy csillagászok akartunk lenni? Ha erre sikerült visszaemlékezni, akkor jön a feladat valódi része. Miért akartunk épp az adott szakmában elmélyedni? Azért mert alkothatunk, építhetünk valamit? Esetleg megérthetjük bizonyos dolgok működését? Vagy feltalálhatunk valamit, amivel hozzájárulunk a tudomány fejlődéséhez? Ennek tudatosítása számít igazán. Ez a mi valódi vágyunk.

Ha nem emlékszünk vagy nem volt ilyen vágyunk gyermekkorunkban, akkor sem kell kétségbe esnünk. Az a technika is működhet, ha önmagunknak tesszük fel a kérdést: „Mire vágyom igazán?” Amennyiben másokhoz kapcsolódó célok jönnek fel, nem baj, de tegyük most őket félre. Minket jelenleg az érdekel, hogy személy szerint, egyedül mit szeretnénk elérni, függetlenül mindenki mástól. Ha megtaláltunk egy vágyat, rákérdezhetünk: „Miért vágyom erre?” Ezzel egy szinttel mélyebbre kerülünk, és a válasz is egy mélyebb vágyat tár fel bennünk. Ez utóbbi kérdést egészen addig tehetjük fel magunknak, amíg azt nem érezzük, innen már nincs tovább.

Ha a vágyunkkal már tisztában vagyunk, jöhet az utolsó lépés: a vágy realitásba helyezése. Érdemes lehet azzal kezdeni, hogy kigondoljuk, mely területen tudjuk elképzelni vágyunk megvalósítását. Ha például valaminek a feltalálásáról ábrándozunk, elgondolkodhatunk, mely életterületen vagyunk tehetségesek, vagy válhatunk kimagaslóvá, ha teszünk érte. A vágyat itt a személyiségünkkel kell összehangolnunk. Reálisan fel kell mérnünk, hogy mire vagyunk képesek, és mire nem. Csak igazán őszintén, határaink felvállalásával találhatjuk meg azt az utat, amelyre valóban érdemes lehet rálépni vágyunk megvalósítása érdekében. Ha nem nézünk szembe saját korlátainkkal, könnyen belefuthatunk olyan helyzetekbe, ahol kudarcot vallunk. Ha pedig nem vagyunk tisztában azzal, hogy hol is vannak a határaink, kikérhetjük mások, például minket jól ismerő emberek tanácsát.

„A cél módfelett fontos, de ami igazán számít: az út, amelyen odajutsz.” /Vavyan Fable/