Blog

Éltél már át olyat, hogy érezted, jön egy érzés, megélted, és aztán olyan volt, mintha áthaladva rajtad, egyszerűen eltűnne? Ez az az állapot, amikor megengedhetőnek nyilvánítottál egy érzelmet. Ez az, amikor nem ragaszkodtál hozzá, kapaszkodtál bele, mert nem érezted, hogy mindenképpen szükséged van rá, ezért miután már nem volt fontos, hagytad elmenni.

Csodálatos érzés az ilyen. Ekkor tapasztaljuk meg azt, hogy nem is vagyunk teljesen egyek saját érzelmeinkkel. Mintha az érzelmek tőlünk függetlenül csak jönnének és mennének, anélkül, hogy azonosítanánk velük magunkat.

Ilyen az, amikor este sétálunk a sötét utcán egyedül, és hirtelen meghalljuk, hogy jön mögöttünk valaki. Az erre adott reakciók teljesen egyéniek, most maradjunk annál, hogy félelem ébred bennünk. Ha erősnek akarunk látszani saját magunk számára, elkedjük bizonygatni, hogy "nem is félek, nincs mitől félnem". Míg ha valóban nem félnénk, ez a gondolat eszünkbe sem jutna. Ezt nevezzük a félelem (általánosan: érzelem) tagadásának. Attól, hogy tagadjuk, még ott van az érzés.

Ott tartottunk a példával, hogy félelmek kezdünk érezni. Nézzünk egy másik reakciót.

Érzem, hogy ott van a félelem, tudatosítom, és hagyom, hogy legyen. Megélem, nem állok ellent neki, mert azt gondolom, hogy teljesen természetes, hogy egy ilyen helyzetben félek. Majd amikor azt tapasztalom, hogy a mögöttem lévő egyre gyorsabban jön, közeledik hozzám, egyre inkább megijedek. De hagyom. Ha van okom rá, majd megvédem magam, ahogy tudom, de egyelőre azt sem tudom, ki jön mögöttem. És aztán elhalad mellettem. Egy alacsony nő, aki siet hazafelé. Sokkal kisebb és alacsonyabb, mint én. Lehet, hogy ő jobban félt tőlem... Aztán arra gondolok, hogy milyen szép ez az este, és milyen kellemes ez az enyhe fuvallat, ami az arcomba kap. A félelmem eltűnt. Nincs többé jelentősége, ezért nem ragaszkodom hozzá. Elengedtem. Figyelem, hogy most mi vesz körül.

Ezt a hozzáállást bármelyik érzelmünk megjelenése esetén alkalmazhatjuk. Fontos észrevenni, hogy mikor akarjuk bizonygatni magunknak az ellenkezőjét: "nem érzek fájdalmat" vagy "nem vagyok dühös". Ilyenkor egészen valószínű, hogy csak harcolunk az érzelem átélése ellen. Mert egyszer régen azt tanították nekünk, hogy bizonyos érzelmeket nem élhetünk át, mert annak rossz következménye lesz pl. nem fognak szeretni, nem fogadnak el, nem leszünk fontosak.

Megtanultuk, hogy milyen érzelmeket engedhetünk meg magunknak, és melyeket nem. A valóság azonban az, hogy mindegyik érzelmünk jogos, mindegyiknek van oka, hogy jelen van, és semmi baj nem származik abból, ha megéljük belül. Igen, nem vagyunk tökéletesek. Igen, hibázunk, és néha dühösek és szomorúak vagy elkeseredettek vagyunk. De amint megengedjük magunknak, hogy így érezzünk, megkönnyebbülünk. Mert rendben van, hogy itt tartunk a dolgokban. Rendben van, hogy vannak problémák, amelyekkel nehezen birkózunk meg. Rendben van az, ahogyan magunkkal és másokkal kapcsolatban érzünk itt és most.