Blog

Ki ne hallotta volna már: a bűnért büntetés jár. De mi számít bűnnek? Ezt általában saját mércéink határozzák meg. Morálisan ítélkezünk helyzetekről, és ha elítélendőnek látjuk azt, akkor bűnnek bélyegezzük. Ez történik a szigorú szabályok szerint élő családokban is. A megengedő családokban ezzel ellentétben azt tanulhatjuk meg, hogy hibázni lehet, és a "bűnt" nem követi szükségszerűen a büntetés. Hiszen a bűn nem is bűn, hanem egyszerűen tapasztalása valaminek, amit, ha nem tetszik, legközelebb nem választjuk pl. viselkedésként.

Vannak családok, ahol a szülőknek sosem elég jó a gyerek teljesítménye. Bármit próbál a gyerek, a szülő nem elégedett. A gyerek - mivel számára elsődleges, hogy szeressék - kizárja azt az opciót, hogy anya vagy apa rosszul csinálhat valamit, és kizárásos alapon magában kezdi meglátni azt a hibát, amit a szülő belemagyarázott. Ettől fogva tudja, hogy ő hibázik, ő csinál rosszul dolgokat, és ha lehordják érte, bűntudatot kezd átélni.

Felnőve a gyerek, mindenért bűntudatot fog átélni, amikor azt érzi, hogy hibázik, hogy elront valamit. (Innen jön a korábbi cikkemben tárgyalt teljesítményközpontú önértékelés is.) Pedig, ha visszatekintünk, az önhibáztatás csak a hibás szülői nevelés belsővé tett eredménye. A realitás ennél sokkal könnyebb, megbocsátóbb, szebb.

Valójában nem szükséges ostoroznunk magunkat azért, ha hibázunk. Gondoljunk bele: akkor és ott az a döntés tűnt a legjobbnak. Elképzelhető, hogy nem a saját fejlődésünk irányában hoztunk döntést, de valószínű, hogy mégis volt valami, ami miatt a másik döntés tűnt jobbnak. Ezért tehát felesleges bűntudatot generálnunk önmagunkban! A múlt elmúlt, és már nem tehetünk semmit, nem mehetünk vissza és dönthetünk másképp. Kizárólag magunkat büntetjük ezekben az esetekben, és csak saját magunknak okozunk rossz hangulatot. Ezzel nem használunk. Amit tehetünk, hogy levonjuk az esettel kapcsolatos tanulságokat, és igyekszünk legközelebb úgy dönteni, hogy az a fejlődésünket segítse. De akkor sincs semmi baj, ha ez nem sikerül elsőre :)

Ami még fontos, hogy ne keverjük össze a bűntudatot a lelkiismeret-furdalással. Utóbbi onnan különböztethető meg az előbbitől, hogy esetében egy korábban "elhibázott" döntést még jóvá lehet tenni. Például: észrevesszük, hogy a bolti eladó többet adott vissza nekünk, mint amennyi járt volna. Akkor és ott nem szólunk, viszont utólag mégis rossz érzésünk van (lelkiismeret-furdalás) a dologgal kapcsolatban. Néhány perccel később még mindig dönthetünk úgy, hogy visszavisszük a többletpénzt az eladónak. Ez esetben tehát a "hiba" kijavítható.

A bűntudattól való megszabadulás kulcsa a megbocsátás. Önmagunknak és másoknak is. Megérthetjük, hogy csak azért van hajlamunk az önostorozásra, mert régen ezt tanították meg nekünk, hogy így kell gondolkodnunk. De ez nem így van. Dönthetünk úgy, hogy megbocsátjuk magunknak, hogy nem tudtunk az adott pillanatban tökéletes döntést hozni. Tényleg nem vagyunk tökéletesek! És ha a szüleink az várták tőlünk, hogy azok legyünk, ők tévedtek nagyot abban, hogy ez lehetséges.

A döntés lehetősége minden pillanatban ott van: továbbra is bántod magad a múltban hozott döntéseidért, vagy megbocsátasz magadnak és továbblépsz.