Blog

Manapság a legtöbben a változással vagyunk elfoglalva, és arra vágyunk, hogy legyenek mások a dolgok körülöttünk, mint amilyenek most. Vágyaink vannak, és beleéljük magunkat abba, hogy ezek meg is valósulnak. De sokunk egy idő után ráeszmél, hogy nem történt semmi, hiába vágytuk oly buzgón az áhított célt, az csak nem jön el. És ilyenkor csalódottak és mérgesek vagyunk, és egyre kevésbé hiszünk benne, hogy lehetünk még valaha sikeresek.

Mi a hiba a fenti képletben?

Mindenekelőtt az, hogy annyira vágyaink világában élünk, hogy közben elfelejtjük (vagy talán sosem tudtuk), hogy hol tartunk itt és most. Értem mindezt fizikai, érzelmi, és mentális szintünkre egyaránt. Ha valaki fejlett mentálisan, tudja hogyan érje el céljait, és ha ezért még fizikai szinten is képes tenni, az a siker csak egy részéhez elég. Mert ha az illető érzelmileg egy kisgyerek szintjén van – és sokan vannak ezzel így – akkor a siker sem lehet teljes. És ha ezt a célállításaink előtt nem vesszük figyelembe, könnyen érhet bennünket csalódás. Csak úgy lehet változási folyamatot beindítani, ha a jelenlegi állapotunkból kiindulva kezdünk abba bele.

Azt, hogy mire vagyunk képesek, a legegyszerűbb fizikai szinten felmérnünk. Csak meg kell néznünk a múltbeli teljesítményünket. Csak át kell tekintenünk, hogy mennyire vagyunk hatékony cselekvők. Mit teszünk meg egy adott nap során, és mit nem.

A következő – közepesen nehéz – kategória, hogy mentális szinten nézünk körül, hogy mit tudunk és mit nem. Ez jelentheti azt,hogy felmérjük, mennyi akaraterőt vagyunk képesek mozgósítani a nap folyamán, vagy ha nehéz helyzetbe kerülünk, mennyire tudjuk megőrizni az irányítást. Az önuralomról van szó tehát, arról, hogy mekkora mértékben vagyunk képesek arra, hogy ne veszítsük el a fejünket.

És végül, ami az általában legnehezebb, az érzelmi érettségünk felmérése. Szeretjük ugyanis azt hinni, hogy mi érettek vagyunk, és nem mi vagyunk a hibásak, ha valami balul sül el. Tehát arról, hogy érzelmileg mennyire éretten kezelünk egy szituációt, gyakran szeretünk magunknak füllenteni. Miért is? Mert gyengeségeink beismerése itt jár a legtöbb fájdalommal. Ezért fejlődünk a legnehezebben érzelmi szinten. Ehhez kell a legtöbb bátorság.

Ha fejlődési céljaink vannak, akkor viszont mind a három szinten érdemes felmérnünk a jelenlegi állapotokat. Nem baj, ha nem vagyunk tökéletesek, nem baj, ha vannak külső szemmel irracionálisnak ható félelmeink, és az sem baj, ha nem tudunk érzelmeket átélni bizonyos dolgokkal kapcsolatban. A cél az, hogy tudjunk róla. Hogy a változást arra alapozzuk, ahol MOST tartunk. Nem fél évvel ezelőtt, amikor még minden szuper volt, hanem most. Nem érdemes ragaszkodnunk egy olyan képhez önmagunkról, amilyenek a múltban voltunk (ha az jobbnak tűnik a jelenleginél). Ezzel gátoljuk ugyanis a változást. Hogy ragaszkodunk valamihez, ami nincs. Abból nem tudunk kiindulni, ami nincs. Csak abból, ami van.

Tehát, mielőtt bármilyen fejlődési projektbe belefogunk, érdemes kíméletlenül őszintén átvizsgálnunk magunkat. Bevallva azt is, amivel nem akartunk szembenézni. És aztán azt mondani: „Rendben van, elfogadom, hogy most ez van, hogy most ilyen vagyok.” Mást úgysem tehetünk. És azzal, ha ezt megtesszük, megadjuk magunknak a lehetőséget a változásra. Ez tehát az első lépés.