Blog

Szeretjük, ha van kontrollunk az életünk felett. Ha az, amit elterveztünk, úgy is megy végbe, ahogy az az általunk megírt nagy könyvben megtalálható. Ekkor azt érezzük, irányíthatjuk az eseményeket. És ha pontról pontra mégsem az következik be, amit elterveztünk, akkor kiborulunk, felháborodunk, és kikérjük magunknak, hogy miért tesz velünk ilyet az élet.

Sokunkban van egy téves elképzelés arról, hogy a dolgokat csak azon az úton lehet elérni, ahogy azt mi jónak látjuk. Általában nem jut eszünkbe, amikor akadályba ütközünk, hogy a felmerülő nehézség még akár jobb helyzetet is eredményezhet, mint az eredetileg helyesnek ítélt út. Pedig az akadályok gyakran olyan irányba fordítják a figyelmünket, amit addig nem vettünk észre. Új szempontokat hoznak be. Már ha igazán akarjuk, amire vágyunk.

Például:

Venni akarok egy autót. Ki is néztem egyet, ami minden szempontból tökéletesnek látszik, autószerelővel is átvizsgáltattam, tényleg minden rendben vele. Az ára is kedvező. Megbeszéljük az előző tulajdonossal, hogy másnap megírjuk a szerződést, kezet rázunk. Hazafele már a sajátomnak érzem az autót, elképzelem, hogy merre megyek vele a hétvégén és így tovább. Másnap reggel hív a tulaj, hogy ne haragudjak, de másnak adta el az autót, mert volt, aki többet adott érte, és mivel ő pénzszűkében van, ezt az ajánlatot nem utasíthatta el. A telefonban azt mondom, hogy megértem, de valójában majdnem felrobbanok az idegességtől. Miért velem történik mindez? Hiszen megígérte! Dúlok-fúlok magamban, és siratom az én szép autóm, ami sosem volt az enyém. Igazságtalannak érzem, hogy az élet így elbánt velem. Két nap múlva egy barátomtól értesülök róla (aki ismeri azt, aki megvette előlem az autót), hogy az autót lefoglalták, mert kiderült róla, hogy lopott volt. Fellélegzem. De jó, hogy mégsem én vettem meg! Folytatom a keresést, és egy hét múlva rá is bukkanok az én szép jövőbeli autómra.

A példa azt hivatott illusztrálni, hogy nem érdemes elkeserednünk, ha valami nem úgy alakul, ahogy annak szerintünk lennie kellene. Sok felesleges rosszkedvtől és indulattól kíméli meg a hétköznapjainkat az, ha képesek vagyunk azt mondani a kontrollálhatatlan helyzetekre, hogy: rendben van, elfogadom. (Más hasznosat úgysem nagyon tudunk tenni…) Gyakran van, hogy nem értjük mi miért történik körülöttünk, és van olyan is, hogy később sem fog kiderülni. Ezt is érdemes elfogadnunk.

Egy dolgot tehetünk, ha nem akarjuk, hogy kiszolgáltatottak legyünk az életben. Kitartónak lenni abban, amit akarunk. Mert ha az egyik módszer nem jön be, akkor kipróbálhatjuk a következőt, és aztán az azt követőt. Egészen addig, ameddig el nem érünk a célunkig. Vannak olyan helyzetek, amelyek szinte a szánkba repülő sült galamb könnyedségével oldódnak meg, és mások, amelyekért vért kell izzadnunk. Ha nyitottan állunk a helyzethez, és inkább azt várjuk, hogy a dolgok úgysem pontosan úgy fognak alakulni, ahogy mi most ebből a helyzetből szemlélve jónak látjuk, akkor nagyobb esélyünk van, hogy nem élünk meg kudarcot. Mert az, hogy egy útvonal nem jött be, még nem jelent kudarcot. A kudarc az, ha nem próbálkozunk tovább. És mindig van újabb lehetőség, mert ha igazán akarjuk a célt, úgyis találunk hozzá újabb utat.

A fontos, hogy el tudjuk engedni azt az utat, amin látszik, hogy nem segít a célhoz. Hogy ne ragaszkodjunk valamihez foggal-körömmel, és akarjuk mindenáron, ha láthatóan nem akar összejönni. Mert néha tényleg nem jön össze. Néha nem tervezünk tökéletesen. Néha nem kalkulálunk minden felmerülő eshetőséggel. És ez rendben is van így. Nem az a cél, hogy ne hibázzunk. Hanem az, hogy a célig vezető úton tudjuk élvezni a mellettünk elsuhanó tájat.