Blog

Természetünknél fogva törekszünk arra, hogy tökéletesebbé váljunk. De vajon nem hisszük el néha kicsit túlzottan is, hogy már azok vagyunk? Ez esetben fájdalmas meglepetések érhetnek, néha fájó kritikák, néha folyamatosan jelentkező szorongások formájában.

Mert a lelkünk érzi, hogy nem stimmel valami. Az a megjegyzés fáj, ami igaz, csak nem valljuk be. Ha elhittük magunkról, hogy fontosabbak vagyunk, mint valójában. Mert a cél nem az ego erősítése a fontosságunk erősítése által, hanem az értékességünkbe vetett hitünké, mert az tisztább forrásból táplálkozik.

Nem mindegy tehát, hogy a külvilág számára akarunk tökéletessé válni, vagy a saját magunk számára. Előbbi egyszerűbb, kézzelfoghatóbb, anyagibb, míg a belső fejlődés bizony néha tartogathat kellemetlen meglepetéseket. Mégis, utóbbi segít hozzá egy nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb élethez. Mert ameddig a valódi, belső igényeinkkel ellentétben működünk, a testünk és a lelkünk is jelzi a diszharmóniát. Néha pszichoszomatikus megbetegedések, néha zavaró gondolatok formájában, és még sorolhatnánk.

Őszintének lenni magunkkal magunkról bátorságot igényel. Nem is célszerű elvárnunk magunktól, hogy egyik pillanatról a másikra minden kis hibánkat be tudjuk vallani magunknak, de törekedhetünk erre. Mert ez az igazi tökéletesedés útja. Ha meglátjuk a hibáinkat, és azokat elfogadva, beépítve, nem elnyomjuk őket, hanem valamilyen elfogadható, mások számára nem bántó formában kiéljük azokat. Az is segít fontosságunk reális felmérésében, ha tudjuk, hogy hol tartunk épp fejlődésileg. Ezt hívják alázatnak. Ha elfogadjuk, hogy igen ezt már tudjuk, de azt még nem. Amint pl. nem arra törekszünk görcsösen, hogy még, még, még fontosabbak akarunk lenni, hanem jó így nekünk a saját életünkben, mert itt is épp eléggé számítunk. Ez segít aztán tökéletesebbé válnunk. Ha megbékélünk azzal, akik vagyunk, ahol épp tartunk, és megtanuljuk megbecsülni a lehetőségeinket.

Megbecsülni azt, amink van úgy is lehet, ha nem felfelé, hanem lefelé hasonlítgatunk. Mindig vannak nálunk rosszabb körülményekkel „megáldott” emberek, hozzájuk képest csodás életünk van, és remek lehetőségeink. Célszerű ezt az oldalunkat erősíteni. Emellett természetesen nem bűn, ha a szebbre és a jobbra vágyunk, sőt, ezeket a vágyakat ismét csak jobb kiélni, mint elfojtani. Amire utalni szeretnék inkább az, hogy mindezt úgy is megtehetjük, ha tudjuk és elfogadjuk a képességeinket és a korlátainkat. Ha nem más kárára törekszünk jobbnak lenni, hanem saját magunkhoz mérten.

Segít mindebben, ha hallgatunk a lelkiismeretünkre. A lelkiismeret ugyanis mindig azt jelzi, hogy mi lenne a szebb, nemesebb választás a dolgok megítélésében, tettekben stb. Természetesen több módja van annak, hogy jobb irányba változzunk, és ez is fontos, hogy ki-ki a saját személyiségének legmegfelelőbb mód mellett döntsön pl. különböző világnézetek melletti elköteleződés.

Amire viszont mindenképp célszerű odafigyelni, hogy valljuk be magunknak őszintén, hogy hol tartunk a tökéletesebbé válás útján, és fogadjuk el magunkat olyannak, amilyenek épp lenni tudunk, valamint bocsássuk meg magunknak az időről időre előforduló hibákat. Hibák nélkül nincs fejlődés.

Csak a jelen elfogadásával van lehetőségünk változtatni a nem szimpatikus hozzáállásainkon, és így haladni előre a fejlődés útján. Mert ellenkező esetben, ha többnek képzeljük és túlértékeljük magunkat, nagy csalódások érhetnek bennünket kellemetlen visszajelzések formájában. A külvilág és az emberek ugyanis visszatükrözik valódi természetünket, és segítenek megmutatni értékeinket és még fejlesztendő területeinket.