Blog

Olyan sokszor hallani, hogy „Csak egy kis békére vágyom!”. Ez a mondat általában akkor hangzik el, amikor nagy harcok dúlnak belül, amikor minden van, csak nyugalom nincs. És mégis ki ellen vívjuk ilyenkor a harcot? Külső vagy belső ellenség ellen? Egyáltalán miért kell ellenségnek léteznie?

Ellenséget akkor kezdünk el látni, amikor valamit nem tudunk elfogadni. A tehetetlenségünkből fakadó düh vagy elkeseredés hívja életre. És a felelősség nem vállalása, hogy az adott helyzet előidézéséért magunkon kívül nem hibáztathatunk mást.

Gyerekként még teljesen természetes reakció, hogy ha az áhított csokit nem kapjuk meg a boltban, akkor elkezdünk toporzékolni, és a szülőt hibáztatjuk, amiért nem úgy történnek a dolgok, ahogy mi akarjuk. Mert még nem látunk rá reálisan a helyzetre pl. nincs elég pénz otthon, nem vagyunk éhesek, vagy nem tesz jót az egészségünknek. És mivel ezt nem értjük, a szülő lesz az ellenség, aki meggátolja a mi örömünk beteljesedését.

Felnőttként is, ha nem értünk egy szituációt, hajlamosak maradhatunk a gyermekkorban jól bevált stratégiákból kiindulni, és hibáztatni másokat, dühöngeni vagy hisztizni, hogy az legyen, amit mi akarunk. Viszont van egy nagy különbség gyerekkorhoz képest. Már megérett annyira a tudatunk, hogy képesek vagyunk megérteni a helyzetet. Ha akarjuk. Néha sok dolgot kell helyre rakni, kibogozni, átrágni ahhoz, hogy elmondhassuk: már értjük miben vagyunk. És ha értjük, hogy miért nem kaphatjuk meg azt a bizonyos csokit, már el tudjuk engedni. Tovább tudunk lépni, el tudjuk fogadni, hogy most ez van, ezek a lehetőségek, majd egyszer talán máshogy lesznek.

Érthető módon hisztizni és dühöngeni néha sokkal könnyebb, mert a dolgok megértése tényleg tud sok energiát elvinni. Főleg konfliktushelyzetekben, ahol a gyerek üzemmód különösen erős tud lenni: „Érts meg engem, nekem van igazam.” Ilyenkor elkezdeni kívülről nézni az egészet, felmérve mindkét fél igényeit, bizony igényelhet némi akaraterőt.

És hogy miért van értelme mindennek? Mert akkor nyugszunk le belül, és érhetjük el a békét, ha már értjük, hogy miért vagyunk ott, ahol, és abban, amiben. És ha értjük, megkapjuk a lehetőséget az elfogadásra. És ha elfogadtuk azt, ami van, akkor már nincs igény a hibáztatásra, és nem kell külső ellenséget találni, vagy belsőleg magunkat bántani, amiért nem álltuk meg a helyünket jobban. Elfogadtuk, ezáltal automatikusan elengedtük az „én most akarom”-ot.

A képlet a következő: Megértés – Elfogadás – Elengedés.

Amikor nem vagyunk jól, általában nem könnyű egyedül megérteni a helyzetet. Ilyenkor van szükség támogatásra, mert aki benne van az adott helyzetben, nehezen, vagy egyáltalán nem lát ki belőle. Sokat segít az is, ha merünk segítséget kérni, és bevallani, hogy egyedül most nem megy. Így sikerülhet gyorsabban túllendülni az adott problémán, mert aki rálát kívülről arra, amiben vagyunk, az tud segíteni is nekünk a megértésben.