Blog

„Te szemét, nem is szeretsz!” vagy „Te sose figyelsz oda rám!” halljuk, és mondjuk sokszor. Nem így érdemes minősíteni vagy ítélkezni. Hát hogyan? Egyáltalán miért van igényünk arra, hogy ’leszóljuk’ a másikat?

A válasz nem meglepően az, hogy az önmagunkkal való elégedetlenséget vetítjük ki más emberekre. Ha nem sikerült valamit befejezni a munkahelyen, vagy a főnök beszólt, akkor otthon még mindig kiadhatjuk a másikon, legrosszabb esetben a háziállaton (sajnos…) a dühünket.

Ezzel ellentétben, ha elégedettek, megértőek és elfogadóak vagyunk, nincs szükségünk mások bírálására, igazából mindegy is mit és hogyan csinál a másik, mert bennünk béke van. Ekkor ezt a belső nyugalmat sugározzuk kifelé.

Na de mi a helyzet akkor, amikor nincs belül béke? Akkor háborút sugárzunk. Azt, hogy nem vagyunk megelégedve senkivel és semmivel (legfőképp önmagunkkal nem). Olyan düh, harag, néha sértettség van bennünk, amit nehéz jól kezelni, hát még úgy, hogy ne a hozzánk közel állókon vezessük le.

Néha ez a belső feszültség állandósul, ekkor szokták azt mondani, hogy stresszesek vagyunk. Ha ebben a helyzetben vagyunk, akkor már hosszú távon kell figyelnünk arra, hogy ’jól viselkedjünk’. És ez bizony nehéz.

Mégis… hogyan bíráljuk jól a másikat? Hát úgy, hogy NEM ŐT bíráljuk, hanem azt, AMIT CSINÁLT! Vegyünk egy példát: Fáradt Férj jön haza a munkából. Feleség várja friss, meleg vacsorával. Férj éhes, kimerült, ráadásul most derült ki, hogy létszámleépítések lesznek a munkahelyen, emiatt fáj a feje. A sült hús el lett sózva, Férj nem szereti a sós ételeket. Ez az utolsó csepp a pohárban, odaszól Feleségnek: ’Nem igaz, hogy nem vagy képes még egy vacsorát sem jól megcsinálni!’.

Nézzük meg ezt egy kicsit jobban. A férj a feleséget minősítette, mert így egyszerűbb volt kiadnia a benne lévő feszültségeket. Míg valójában az lett volna a korrekt, ha a tényeket közli: most egy kicsit elsóztad a húst. Ebben még nem következik, hogy mindig így volna, hanem ebben az adott esetben így történt. Ebből pedig az következik, hogy legközelebb csinálhatja jól, és ő alapvetően el van fogadva, ha nem is mindig sikerül tökéletesen a vacsora.

Fontos tehát, hogy mindig arra az egy cselekvésre koncentráljunk, amikor a másik személy nem állt tökéletesen helyt, és ne általánosítsunk arra, hogy ő egyáltalán nem képes az adott dologra! Másik jó példa lehet erre az autóvezetés. Néha mindannyian figyelmetlenek vagyunk. Tegyük fel nincs jó napunk, és egy kicsit kisebb ívben vesszük a kanyart, ezért súroljuk a padkát. Melyikünknek esne jól, ha emiatt a kis hiba miatt a mindenkori autóvezetési készségeinkről vonnának le messzemenő következtetéseket?

Összefoglalva:

Figyeljünk arra, hogy ha nem is tetszett valami, csak a jelen helyzetre értelmezzük, ne csábuljunk el a rosszabbik felünknek, és tételezzük fel, hogy a másik nem képes egy hiba miatt dolgokra (pl. fenti példában Feleség jól főzni). Ha mindenáron kikívánkozik belőlünk és vissza akarjuk jelezni nemtetszésünket, ne a személyiségére (Te alkalmatlan vagy!), hanem a cselekedetére (Te itt és most ezt rosszul csináltad.) utaljunk vissza.

Mindenkinek van gyenge pontja, és azzal, hogy az egész személyiségét lenézzük csupán egy baki miatt, nem csoda, ha azt bántásnak veszi. Míg ha csupán egyetlen helyzetről beszélünk, tényeket közlünk, lehetőséget teremtünk számára, hogy máskor jól csinálja. Sőt érezheti belőle, hogy ő attól, hogy elrontott egy dolgot, valójában még szeretve van.

A stresszes életvitel megnehezíti, hogy mindig jó szándékkal álljunk a hozzánk közel állókhoz. Bajban azonban az ő támogatásukat várjunk. Figyeljünk hát arra, hogy ne bántsuk azt, aki szeretünk. Hogy mit lehet tenni, ha teli vagyunk feszültséggel, és félünk, hogy kirobban belőlünk? Egyszerűen szóljunk a másiknak, hogy most feszültek vagyunk, szükségünk van egy kis egyedüllétre, amíg lenyugszunk, mert nem akarjuk őt bántani. Értékelni fogja, és hosszútávon mi is jobban érezzük magunkat :)