Blog

Előfordul, hogy azt vesszük észre, hogy tudjuk, mit kellene éreznünk, de csak a fejünkben, gondolatok formájában. Olyan is van, hogy nem értjük miért viselkedünk így vagy úgy bizonyos helyzetekben. Csak az tűnik fel, hogy valami befolyásolja a viselkedésünket, de nem tudjuk meghatározni, mi az.

Ilyenkor az érzelmeink a felelősek. Ezen állapotot kialakító mechanizmust hívják a pszichológiában elfojtásnak.

Fontos, hogy megkülönböztessük az elfojtást az elnyomástól. Az elnyomás az, amikor jön az érzelem, érzékeljük, tudatosítjuk, majd úgy döntünk, hogy most nem az érzelem irányítását választjuk, ezért lenyomjuk. Az elfojtás más. Ott arról van szó, hogy korábbi fájdalmas események hatására úgy döntöttünk, hogy nem akarunk folyamatosan fájdalmat érezni. És mit tehetünk? Úgy döntünk, nem érzünk. Létezik egy elhárító mechanizmus, amely így működik. Látszólag kiiktatja az érzelmeket a működésünkből.

Valójában azonban a tudattalanban lévő érzelmek is kommunikálnak velünk, csak egy sokkal nehezebben megfejthető módon. Ekkor történhet az, hogy nem tudjuk, mitől volt hirtelen dühkitörésünk, vagy miért érintett meg és könnyezünk meg egy átlagos reklámot a TV-ben. Az elfojtott érzelmek utat törnek maguknak. Csak nem racionális, értelmezhető formában. Mert ugye arra mondtunk korábban nemet, mert az a bizonyos értelmezés túl fájdalmas volt. Azt fojtottuk el. De a probléma megmarad, míg fel nem oldjuk. Ezért köszön vissza az érzelem is más formában.

Az is lehetséges, hogy nem is érzékeljük az érzelmeink hiányát. Viszont ha arra kerül a sor, hogy meséljük el, hogy éreztük magunkat egy helyzetben, automatikusan úgy válaszolunk, hogy hogyan értékeltük a helyzetet, nem az érzelmet nevezzük meg. Sokszor tapasztalom a tanácsadás folyamán is, hogy amikor érzelmeket kell megnevezni, az nehezen megy. „Rosszul.” Ez az átlagos válasz abban az esetben, ha valami kellemetlen volt. De a „rossz” lehet csalódottság, szomorúság, lehangoltság, elárultság-érzés, megalázottság stb.

Társadalmi jelenség, hogy nem ismerjük fel könnyen az érzelmeinket. Bezzeg, ha arról kérdeznek, hogy mit gondolunk, arra könnyen válaszolunk. Csakhogy a múlt feldolgozása és a továbblépés az érzelmek tudatosításával, megélésével, majd azok elengedésével lehetséges. Kétségtelen, hogy szükséges hozzá az agyunk működése is, hogy megfelelő irányba tereljük önmagunkat. De a munka az érzelmekkel van.

Érzelmek nélkül nincsenek megéléseink. Megélések nélkül nincs mélység (csak gondolatok). Mélység nélkül nem hat erősen semmi, és ha nem hatnak erősen a dolgok, nem is lesznek hatással ránk. És mi van akkor, ha nincs ránk hatással semmi? Azt gondolhatjuk, hogy bármit megtehetünk. Inkább választjuk a könnyebb utat, mely nem a fejlődéshez, hanem – szélsőséges esetben – saját poklunkba vezet.

Ha azt vesszük észre, hogy nincsenek érzelmeink, érdemes első körben megkeresni, hogy mióta nem találjuk őket. Vajon mi az, ami miatt úgy döntöttünk, hogy könnyebb nélkülük. Ha megvan a problémakör, akkor valószínű, hogy azzal van érzelmi munkánk. Célszerű akarnunk a velük való munkát, ha változtatni szeretnénk a jelenlegi állapoton. Ezt segíti meg az agyi működésünk. A gondolatainkat terelhetjük olyan irányba, ahol meg nem dolgozott tartalmak találhatóak. Oda, ahol potenciális fájdalom várható. Igen, valószínű, hogy ha feltörnek érzések a témával kapcsolatban, az nem lesz kellemes. Mindazonáltal sokat tanulhatunk belőle. A helyzetet egyszerre elemezve és átélve, új értelmezést adhatunk neki. És ha megszületik az újfajta rálátás, többé annak sem fogjuk szükségét érezni, hogy elfojtsuk a fájdalmat. A fájdalom ugyanis nem lesz többé.