Blog

Sokunknak tették már fel a kérdést, amikor épp nem volt senkink vagy szakítás után voltunk: „És hogy bírod? Nem rossz egyedül?” Olyan kérdést viszont nemigen hallani aggódó barátoktól, hogy: „Te figyelj, nem rossz neked, hogy van valakid?” Megmosolyogtató már csak a gondolat is.

Mindez azt mutatja, hogy társadalmunkban az egyedülállóknak negatív a megítélése, és az a „jó”, ha valakinek párkapcsolata van. Az, hogy ez ennyire erősen van jelen, önmagában is komoly félelmeket idézhet elő, amikor az ember azzal szembesül, hogy bizony „a kapcsolat, amiben vagyok, sok megalkuvással jár, de hát ugye egyedül lenni még rosszabb, akkor most mi legyen…?” Ez pedig azt feltételezi, hogy sokan azért maradnak benne számukra nem kielégítő kapcsolatokban, mert így még mindig biztonságosabb, mint egyedül. Mert egyedül lenni félelmetes, és még a kollégák is rossz szemmel néznék.

Az, hogy a társadalom nem jó szemmel nézi mindezt, azt látjuk. De honnan ez a sok félelem az egyedülléttől? A történet, mint oly sok más esetben, itt is a gyerekkorba nyúlik vissza. Gyerekként az egyedüllét ugyanis egyenlő a kiszolgáltatottsággal. A sebezhetőséggel. A halállal. Ezért a gyerek mindent meg tesz azért, hogy ne maradjon egyedül, szükségszerűen függő helyzetbe hozza magát a felnőttektől. A gyerekkor természetes állapota, hogy van, aki vigyáz rá, és felelősséget vállal érte. Ez az érzés tud felnőttkorban is kísérteni, ha megmarad a gyerekkori hozzáállásunk. Azonban. És itt jön az érdekesség: a felnőttkor egyik természetes állapota az egyedüllét. A felnőttkor feladata ugyanis, hogy megtanuljunk felelősséget vállalni önmagunkért, önellátóvá váljunk, és saját szükségleteinkről gondoskodjunk. Mindez azt jelenti, hogy egyedül is képesek vagyunk saját igényeink kielégítésére. Miért lenne akkor létszükséglet egy másik ember jelenléte? Csak a gyermekkori látásmódból fennmaradt illúziók próbálják elhitetni velünk mindezt.

Fontos hozzátenni, hogy a felnőttkor másik természetes állapota természetesen a kapcsolati létforma. De ez nem létszükséglet. És fontos, hogy különbséget tudjunk tenni a kettő között. Felnőttként nem az a természetes, hogy állandó ráutaltságban és függésben élünk valaki mástól, ahogyan ez az egészségesen működő párkapcsolatokban sem jelenik meg. Az a természetes, ha felnőttként akár kapcsolatban, akár egyedül, de meg tudjuk élni, hogy döntéseinkben szabadok vagyunk. Ellenkező esetben, ha a függőséghez ragaszkodunk, lélekben a gyerekszerepet igyekszünk tovább folytatni. Ez sokszor vezethet szerepkonfliktushoz, hiszen a valóságban már felnőttek vagyunk, aminek felelősségét ilyenkor nem vállaljuk.

Manapság divat is az egyedüllétből sportot űzni, ez a szingliség. És ahogy minden másnál, itt is az érték a mérték. Talán ahogy a kapcsolati léthez, úgy az egyedülléthez sem jó túlzottan ragaszkodni. Mindkét létformának megvan az előnye-hátránya, megélési időszaka, és mindkettő más-más fejlődésre ad lehetőséget. Ezért érdemes mindkettőt értékelni, és nem minősíteni, hogy melyik jobb vagy rosszabb.