Blog

Avagy, amikor az irigység zöld szörnyetege felüti a fejét. És ha elhamarkodottan ítélünk? Na de rendben van, tegyük fel, hogy valóban zöldebb odaát. Mi a jobb megoldás: sopánkodni, hogy nekem milyen rossz; vagy elfogadva, hogy nálam kissé sárgásabbak a dolgok, barátságosan megkérdezni, hogy mégis hogy csinálja?

A két hozzáállás között az az alapvető különbség, hogy az előbbi gyermeki, utóbbi felnőtt nézőpontból közelít ugyanahhoz a kérdéshez.

És hogy ez mit is jelent pontosan?

Kisgyerekként még nincs felelősségünk a saját életünket illetően. Ez aztán később arányosan változik a felnövésünk ütemének megfelelően. Serdülőként már részben felelősség illet a tetteinkért, de ekkor még nagyrészt a szüleink viszik el a balhét, ha galibát okoztunk. És 18 évesen betoppan az úgynevezett felnőttkor. Még nem teljesen értjük, hogy ez mit jelent, csak a szabadságot érzékeljük és élvezzük. A hozzá tartozó felelősséget még kevésbé.

Legtöbben huszonévesen érünk meg arra, hogy érzelmileg is felnőttnek nevezhessük magunkat. Hogy ez mit jelent? Azt, hogy nem csak cselekedeteinkért, hanem gondolatainkért és érzelmeinkért is felelősséget vállalunk. És hogy ez mit jelent? Azt, hogy nem ujjal mutogatunk a másikra, ha azt kérdezik, ki a hibás. Azt, hogy hiába zöldebb a szomszédnál, nem irigykedünk és teszünk rosszindulatú megjegyzéseket rá, hanem elismerjük, hogy „Igen, nekem egyelőre ennyire futotta.”

Aztán persze mindannyiunkkal előfordul, hogy beakad a lemez. Ezek azok a pontok, ahol még van hova fejlődni. Az úgynevezett gyenge pontjaink azok az életterületeink, ahol még nem tudunk felnőttként, felelősséget vállalva létezni. Ahol a kritikát még támadásnak érezzük. És ez így van rendjén. A minden területen felnőtté válás egy folyamat. Van, akinél korábban, van akinél később fejeződik be. Van, akinél soha. Igény szerint.

Igény szerint: tehát szükség van hozzá ahhoz is, hogy felnőttek akarjunk lenni. És ez azért tud nehéz lenni, mert a legtöbben hordozunk régről hozott fájdalmakat, a gyermekként ki nem elégített szükségletekét. Ezeket szükséges elengednünk. Megválnunk attól az igényünktől, hogy ezt jogunk van valakitől megkapni, ha régen nem jutottunk hozzá. Csak akkor lehetünk felnőttek, ha szembenézünk azzal, hogy a saját igényeink kielégítéséért nekünk magunknak kell tennünk.

Ha ezt elfogadjuk, már nincs igényünk arra, hogy a szomszéd füvét nézegessük. Bőven el leszünk foglalva azzal, hogy a saját portánkon söprögessünk és rendet tegyünk.

Mert persze választhatjuk azt is, hogy egész életünkben gyűlölködünk, irigykedünk és panaszkodunk. Mártírkodunk. Kinek lesz ettől rossz? Saját magunknak. Szerencsétlenebb helyzetben másoknak is ártunk vele. A döntés kizárólag rajtunk múlik. Nagy megkönnyebbülést jelent, amikor leteszünk egy feleslegesen cipelt terhet. Azzal, hogy felelősséget vállaltunk azért, ami van.

Mert nem attól leszünk hősök, hogy szenvedünk. Hanem attól, hogy felnőttként élünk minden szempontból.