Blog

Előző cikkemben arról írtam, hogy miért kapcsolódott össze a nőkben a szexualitás a szégyenérzéssel. Most azzal foglalkozom, hogy miért élhetnek át hasonló szégyent a férfiak, amikor felvállalják és kimutatják az érzéseiket.

A férfiakat kicsi koruktól arra nevelik mind a mai napig, hogy legyenek erősek, tegyenek úgy, mintha nem érintené meg őket semmi érzelmileg („Egy fiú nem sír!”). A társadalomban tehát az jutalmazott, az tekinthető erősnek, ha egy férfi nem mutat érzéseket, racionálisan él. A realitások alapján való élet valóban hasznos, viszont nem vezet előre, ha elfojtott érzelmekből táplálkozik. Érzelmeink ugyanis vannak, ha nem akarunk tudomást venni róluk, akkor is léteznek, és visszahatnak a cselekvésünkre. Térjünk vissza most is egy kicsit a múltba, hogy megnézzük, honnan származik ez a férfiideál.

Évszázadokkal ezelőtt, és még most is jelen van az a nézet, hogy a férfiak számítanak a család fenntartóinak. Ahhoz, hogy valaki a pénzügyeit helyesen kezelje és sikeres legyen, szükséges a reális gondolkodás. Ehhez jön hozzá, hogy mivel a férfiaknak kellett többet dolgozniuk (gyakran kizárólag ők dolgoztak), nem volt idejük és megoldás az, hogy gondolkodjanak, milyen érzelmeket élnek át, hiszen egy családot kellett eltartaniuk.

A nőket is úgy nevelték (és van ebben genetikai, evolúciós meghatározottság is), hogy azt a férfit tartsák vonzónak, aki képes sikeres lenni, még akkor is, ha a környezet változásai ezt megnehezítik. Valamilyen formában viszont a férfiaknak is szükségük volt, hogy kiéljék magukat, így a szexualitás és az ösztönök megélése vált elfogadottá. Az agresszivitás, ha egy férfinál fordult elő, vonzó volt, ez mutatta azt, hogy képes győzni az ellenfeleivel szemben. Az érzelmek kifejezése azonban a tiltólistán szerepelt. Hogyan lehetett volna felnézni egy férfira, aki törődik az érzéseivel? Akkor mi lett volna a család ellátásával, a bátorsággal, hogy egy versengő világban győztes lesz? Az érzelmek a nőknek valók, gondolták.

Visszakanyarodva a jelenhez, ennek a felfogásnak a nyomai mind a mai napig fellelhetőek. Ez visz arra sok férfit, hogy ahelyett, hogy felvállalják érzéseiket, elfojtják, elnyomják azokat, amely így az ösztönök szintjén tör felszínre (ahol engedélyezett számukra), és válik gyakran agresszív cselekvések alapjává. Azért agresszivitásról beszélek, mert egyetlen negatív érzelem azért van, amit a férfiaknak szabad megélni: dühöt, haragot.

Manapság, ahogy a nők egyenjogúsága hangsúlyosabbá válik, a férfiak is bátrabban vállalják fel érzelmi állapotaikat. Ez jó útnak tűnik, de érdemes a középutat megtalálni ebben is. A nők igenis vonzónak találják, ha egy férfi tud és mer beszélni arról, hogy mit él át belül. Sok férfi attól fél, hogy az érzelmek kinyilvánítása a gyengeség jele, valójában azonban ez mutatja meg egy férfi erejét, hiszen könnyebb lenne nem beszélni róla, nem? Gondoljunk csak bele, melyik variáció szimpatikusabb:

• egy férfi, aki erősnek és macsónak tartja és mutatja magát, miközben belül attól retteg, hogy elhagyják,

VAGY

• egy férfi, aki meg meri osztani párjával, hogy egyik legnagyobb félelme, hogy elhagyják, és ki meri mondani, hogy szüksége van arra, hogy a párja megértse őt ebben, mert akkor nagyobb biztonságban érzi magát.

Ugye mekkora erő van az utóbbi variációban? A férfiak (és gyakran a nők is) attól félnek, hogy ha megmutatják magukat, a félelmeiket, akkor sebezhetővé, kihasználhatóvá válnak. Paradox módon azonban ez inkább akkor történik meg, ha valaki nem fejezi ki az érzelmeit. Viszont, ha megteszi, inkább találkozik megbecsüléssel, mint megvetéssel, és tartják emiatt bátornak, mint gyávának.

Természetesen nem születtünk mindannyian ugyanakkora érzelmi intelligenciával, és vannak, akiknek az érzelmi kommunikáció nehezebben megy. Ebben az esetben is van megoldás: lehet segítséget kérni (ez sem szégyen), és felvállalni, hogy férfiként sem lehet mindig mindent egyedül megoldani.

A nemi szerepek eltolódása miatt egyébként napjainkban egyre több nő is nehézséget él meg ugyanezen a téren.