Blog

Sokszor meglepődnek az emberek, amikor azt mondom: azért érzik rosszul magukat, mert az adott rossz érzésben nekik valami jó is van. „Kizárt, én nem akarok rosszat magamnak.” Tudatos szinten el is hiszem, hogy így tűnhet a dolog. Valamiért azonban mégis újra és újra hagyjuk, hogy elhatalmasodjanak a negatív érzéseink: ez pedig azt jelenti, hogy szeretjük átélni őket. Ha nem lenne így, másképp döntenénk, és mindent megtennénk azért, hogy másképp fogjuk fel a helyzetet.

Gyakran ez jelenti a hozzáállásváltást, hogy rádöbbenünk: úgy állunk dolgokhoz, ami azt eredményezi, hogy rossz érzések váltódjanak ki belőlünk, majd úgy döntünk, hogy hajlandóak vagyunk egy-két követelésünkről lemondani azért, hogy ez ne így legyen többé.

Például:

Elvárom a páromtól, hogy minden alkalommal jöjjön ki értem a vonathoz, amikor megérkezem a heti rendszeres elutazásom után. És ha egyszer nem jön ki, akkor máris dühös vagyok, amiért nincs ott, és azt érzem, hogy megfosztott valamitől, amihez jogom van. Ez a hozzáállás azt eredményezi, hogy negatív érzéseket éljek át. Amikor észreveszem, hogy rossz a hozzáállásom, azt tehetem, hogy átértékelem a helyzetet, nem más, mint saját magam miatt. Azért, hogy legközelebb ne kelljen dühösnek lennem, mert nem szeretek számomra kellemetlen érzéseket átélni. Itt jön képbe tehát saját magunk szeretete, és ezáltal az, hogy mit akarunk és vagyunk hajlandóak megtenni azért, hogy egyensúlyban és jó közérzetben éljük az életünket. Ebből az is következik, hogy a kiegyensúlyozottság jó mérője az önszeretetnek.

És hogy miért nem törődünk többet azzal, hogy jó érzéseket éljünk át?

Mert gyakran gyerekként nem azt tanuljuk meg, hogy hogyan élhetünk kiegyensúlyozott és önmagunkkal összhangban lévő életet. Helyette azt sajátítjuk el, hogy hogyan felelhetünk meg a körülöttünk lévőknek. Ez pedig nagy csapda, mert így a figyelem kifelé, és nem befelé irányul, aminek az az eredménye, hogy önmagunk jóllétével szinte nem is foglalkozunk. Csak akkor fordulunk befelé, amikor már durva jelek jönnek pl. komoly betegség.

A jelzéseket azonban hamarabb is észre lehet venni. Szimplán olyan dolgokban, amelyek gyakran előfordulnak és rendszeresen valamilyen negatív érzelem átélésével járnak. A legtöbb ilyen az elvárásainkból fakad. Az elvárásokkal azt tehetjük, hogy amikor észrevesszük, hogy van egy, akkor megváltoztatjuk az ahhoz fűződő viszonyunkat.

A példánál maradva:

Az alap: elvárom, hogy a párom minden héten kijöjjön elém a vonathoz.

Nekem azonban az a célom, hogy ha mégse így történik, akkor ne legyek dühös vagy elkeseredett. Ezért aztán máshogy közelítem meg a kérdést. Úgy döntök, hogy hálás vagyok azért, ha kijön, mert ez neki nem kötelessége, én kezdtem el rosszul felfogni azzal, hogy egy kedves gesztust természetesnek vettem. Ő is ember, neki is megvan a maga élete, és nem dolga, hogy minden alkalommal saját maga elé helyezze az én igényemet.

Az elvárások tehát gyakran nem a kiegyensúlyozottság irányába hatnak.

Ennek ellenére szeretünk hozzájuk ragaszkodni, és azt hinni, hogy nekünk igenis járnak dolgok. Ezzel csak az a probléma, hogy nem így van. És ha nem a valóságon alapuló gondolkodást választunk, azáltal olyan érzelmek átélésére kötelezzük magunkat, amelyeket nem szeretünk.

A negatív érzelmek tehát útjelzők: valamit fogjunk fel másképp, vállaljuk a felelősséget a nem megfelelő gondolkodásunkért, amely eddig a pontig juttatott bennünket.

Ha erre képesek vagyunk, megszűnik a „sárban való fürdéshez” való ragaszkodás. De ez csak akkor következik be, ha tényleg jól akarjuk magunkat érezni, és hajlandóak vagyunk ezért lecserélni a hozzáállásunkat, mely így nem a követeléseken és elvárásokon fog alapulni.