Blog

Napjainkban megjelenő fogalom a ’készülődő felnőttkor’. A társadalmi átalakulások lehetővé tették, hogy a minden szempontból felelősséget vállaló felnőtté válás időszaka kitolódjon. Ez magával hozta a fiatal huszonévesek bizonytalanságát, több idő jut a különböző szakmák felderítésére mielőtt végleg elköteleződnének valamelyik mellett. Már nem serdülők, de még nem is igazi felnőttek. Milyen ez a világ?

Nyugatról jön az a folyamat, melynek része a teljesítmény-centrikus társadalommá válás. A rendszerváltás magával hozta a munkanélküliséget, és azt, hogy az egyénnek magának kell gondoskodnia a munkájáról. Előtte dolgozni kötelező volt. Sokakat érintett ez fájó pontként akkor. Azóta teljesen más világ van. Virágzanak a vállalkozások, és a multiknál való munkavállalást csepegtetik az emberekbe, mint álomhivatást és önmegvalósítási lehetőséget.

A fiatalok kikerülve a gimnáziumból sok pénzről, gazdagságról álmodoznak, és ami ma nagy divat, az önmegvalósításról. Utóbbit külső eszközökkel igyekeznek elérni pl. igényes megjelenés, nagy baráti kör, szép autó stb. És ez a kifele irányuló élet – ami egyébként rendesen alá is van reklámozva, mint életcél – valahol a huszonéves kor közepén elkezd értéktelenebbé válni. Valami hiányzik. De mi? Mit is akarok az élettől? Hogyan akarok hozzájárulni a társadalomhoz úgy, hogy közben megvalósítom magam? Ki vagyok én? Ilyen és ehhez hasonló kérdések merülhetnek fel. És ekkor lehet befelé fordulni.

Azért van ideje a huszonéveseknek ilyeneken gondolkodni – és a korábbi generációnak nem volt – mert manapság széles körben támogatott a továbbtanulás, a több munka kipróbálása és a család is anyagi biztonságot teremt, ameddig szükség van rá. Egy viszont nemigen akad: jó példa arra, hogy mit jelent értékhűen élni. A felnövekvő generáció elváló szülők, és gyakran diszharmonikus családi körülmények között nő fel, nincs stabil értékteremtő az életükben. Ezért érzik szükségét, hogy sok dolgot kipróbáljanak mielőtt végleg elköteleződnének. (Persze ezzel sincs mindenki így, sokan egyenes úton jutnak a pályájukra, mert már korábban érzik, hogy mivel szeretnének majd foglalkozni.)

Ha azonban a fiatal belekóstol sok újba, és egyikben sem találja meg igazán önmagát, akkor jön a kétségbeesés. Mi értelme is van az életemnek? És ekkor nem nehéz arra jutni, hogy az eddigi élet nem ért semmit, és nem sok a remény arra sem, hogy ezután másképp legyen. Ezt hívjuk újabban kapunyitási pániknak. Szerencsésebb esetben nem tart sokáig.

Ha mégis. Először is érdemes lehet elfogadni, hogy ez manapság gyakori jelenség, majdnem életkori sajátosság. Nincs vele egyedül az ember. A társadalmi berendezkedés mintegy következménye. Véget is szokott érni.

És mit lehet tenni?

Fel lehet úgy is fogni az életet, hogy nem kötelező egyetlen hivatást találni, és amellett kitartani. Úgysem motivál sok fiatalt a mókuskerék szerű munka reggel 8-tól délután 4-ig. Aztán át lehet gondolni azt is, hogy mitől érzi az ember, hogy adott valamit a világnak, hogy hozzájárult a fejlődéshez. Legtöbbünket ez mozgat pályaválasztáskor. Ki-ki miben leli meg a saját egyéni módját.

És végül, ha semmi nem használ, érdemes lehet segítséget kérni. Valakitől, aki volt már hasonló helyzetben, és sikerült belőle kikerülnie. Olyan embertől is lehet kérdezni, akinek több az élettapasztalata. Szülőktől, pszichológustól. Kinek-kinek mi a saját egyéni módja :)